Hogyan legyünk túl egy traumán minél gyorsabban?

Hogyan legyünk túl egy traumán minél gyorsabban?

Hogyan legyünk túl egy traumán minél gyorsabban?

A 7köznapi pszichológia oldal sohasem volt egy kattintásvadász felület, most mégis, te, aki erre a címre kattintottál, két okból tetted. Kíváncsivá tett, vagy mentsvárat véltél felfedezni abban, hogy talán létezik olyan rapid megoldás, amelyet alkalmazva szenvedés nélkül lehetnél túl a múlt egyik traumatikus élményén. Lehetőleg mindezt úgy, hogy mások ne vegyék észre, hogy gond van/volt. Talán voltál már vagy éppen most vagy olyan nehéz helyzetben, amiből elkeseredetten szeretnél minél gyorsabban kilábalni. De vajon létezik-e instant felépülés egy lelki sérülésből?

Aki szenved, annak fáj a szíve, a lelke, az emlékei, hívhatjuk bárminek, de van, hogy úgy mardos, mint egy tényleges fizikai seb. Ez a seb azonban láthatatlan mások előtt, és mivel olyan világban élünk, ahol a szenvedést nem szeretjük kimutatni, így láthatatlan is marad általában. Így hurcolunk magunkkal több éves, sokszor évtizedes traumákat, amik megnehezítik a mindennapjainkat, mint egy béklyó a lábunkon, amit már megszoktunk viselni, mégis, nélküle minden szabadabb és könnyebb lehetne az életben. Mi mégis vonszoljuk magunkkal ezeket a súlyokat, mert nem tudjuk letenni őket egy olyan életben, ahol nem lehet megállni, csak úgy a „semmiért” szenvedni.

Pedig szenvedni sohasem a semmiért szoktunk. Bár egyértelműen könnyebb dolgunk van (még, ha igen furcsán hangzik is), ha a trauma, amit elszenvedünk, fizikai eredetű. A környezet, család, barátok számára emészthetőbb és egyszerűbben kezelhető, ha betegek vagyunk, vagy éppen eltört valamink, balesetet szenvedünk (traumának nevezzük ezt is). A felépülésre ilyen esetekben mindig van időnk, és senki sem sürget minket a továbblépésben, ugyanis a testünk láthatóan sérült olyankor. Egy törött lábra megpróbálhatunk ráállni, de ha ezt valaki látja, együttérzően figyelmeztet minket, hogy „Ne sürgesd, adj magadnak időt, hogy jobban légy”. De mi történik akkor, ha a trauma nem látható, viszont a vele járó lelki seb annál nagyobb? Egyrészt megpróbáljuk eltitkolni, mintha szégyen esett volna rajtunk, és igyekszünk elkerülni az olyan megjegyzéseket, hogy „Ideje túllenned már ezen!”, „Felejtsd el, nem éri rágódni a múlton”.

Holott, milyen jól esne akkor, ha épp akkor, amikor nagyon nehéz elengedni valamilyen traumatikus élményt, csak annyit mondanának nekünk, mint egy törött lábnál: „Látom, hogy még mindig fáj, ne sürgesd, adj időt magadnak.” Talán normalizálódna bennünk az az érzés, ami nem enged minket továbblépni. Eltűnne a szégyen, a bűntudat, amelyek rendszerint megbénítják azokat, akik lelkileg nagyon rossz időszakon vannak túl. Képes lenne kioldódni az a belső, trauma okozta csomó, ami gúzsba köti a boldogságérzetet, és nem engedi, hogy meginduljon a feldolgozás, felépülés.

A környezettől érkező, megoldásra, lezárásra utaló mondatok kifejezetten károsak tudnak lenni még akkor is, ha a háttérben színtiszta jóindulat és segteni vágy áll. Aki volt már ilyen helyzetben, az tudja, hogy segíteni valakinek nagyon nehéz dolog. Főleg akkor, ha az a másik személy nagyon szenved. Óriásinak érezzük a felelősséget, mivel úgy érezzük, hogy valami nagyon okosat kellene mondanunk, hogy a szerettünk jobban lehessen végre. Plusz ott van a félelem, hogy mi van, ha valami rosszat mondanunk, amivel még mélyebbre lökjük a például gyermekkoráról mesélő, váló, beteg, munkahelyéről kirúgott vagy éppen depressziós személyt, aki ránk támaszkodna. De ne felejtsük el, hogy milyen fontos és védett szerep az, ha ott vagyunk valaki mellett, akinek elképesztően jó érzés, hogy nincs egyedül. A jelenlét, az együttérzés működik szavak nélkül is, ugyanis a másik személy általa tapasztalja meg, hogy nem teher, ha megengedi, hogy a gondok felszínre jöjjenek.

A legtöbb emberben él egy olyan kép önmagában, hogy másoknak kell megfelelnie, hogy másokért kell jó formában lennie. Nem szeretjük megmutatni a sebzett arcunkat. Ehelyett összekapjuk magunkat még a legrosszabb formánkban is, nehogy azt gondolják mások, hogy valami nincs rendben velünk. Ilyen apró elvárások mentén tanuljuk meg azt, hogy hogyan fojtsuk el magunkban az aktuális állapotunkat csak amiatt, hogy mások hangulatát ne befolyásoljuk, és önmagunkat megtartsuk sebezhetetlennek.

Akár veszteségről, tragédiákról, akár múltbéli, elnyomott élményekről beszélünk, el kell fogadnunk, hogy a lélek sokkal bonyolultabb, minthogy ne vegyünk róla tudomást. A nehéz érzéseinket tarthatjuk magunkban elrejtve egy képzeletbeli széfben, de azok attól még ugyanúgy ott lesznek, és hatnak a mindennapjainkra. Ne várjuk el magunktól, hogy csettintésre lépjünk át a minket nyomasztó problémákon, és ha egy szerettünk van épp válságban, neki is úgy segíthetünk a legjobban, ha teret engedünk a gondolatoknak, és szimpla szeretetből nem zárjuk rövidre a szenvedését, mint egy csepegő csapot („Engedd el, ne foglalkozz vele”), hanem engedjük jönni azt, aminek jönnie kell („Látom, hogy fáj, adj időt magadnak”).

Facebook Comments